Újságíró-sirató

Ebben a sérült, vaksi kis országban önvédelmi reflex, hogy csak dühöngünk a felszíni tüneteken. A mélyebb összefüggésekkel nem vesződünk, hisz úgysincs bátorságunk változtatni.

A nővérre meg az orvosra haragszunk, ha sokat kell várni a sürgősségi betegellátóban. Az önkormányzatra haragszunk a rossz útminőségért. A jegyellenőrön verjük le, ha szokás szerint késnek, koszosak a vonatok. Az újságírót hibáztatjuk a cenzúráért.

Az állam működése ugyanazért nem javul, amiért a közgondolkodásunk sem éri utol a korszellemet. Lemaradtunk, megálltunk valahol a feudális és bolsevik társadalmi működés határán. Nem értjük a polgári civilizációt. Nekünk csak addig fontosak a polgári szabadságjogok – szabad beszéd és munkavállalás, magántulajdon stb. –, amíg a saját érvényesülésünkről van szó. És a közösség? Az már nem érdekes. Ott visszaváltunk a rendiség, a kiskirályok és főpapok, vagy a pártfőtitkárok korába: nem polgárként gondolkodunk, hanem jobbágyokként, alattvalókként, akiknek államügyekben nem osztanak lapot.

Ezért nincs erőnk, immunrendszerünk és fegyverünk az állami hatalommal, a kormányainkkal szemben. Miért kevés az orvos és az ápoló? Mert a kormányok 60 éve halogatják az egészségügy reformját, és 30 éve folyamatosan sorvasztják a betegellátás finanszírozását. Miért rosszak az utak? Mert a bal- és jobboldali kormányok korrupt alapokon szervezik a közberuházásokat, és kifosztják az önkormányzatokat. Miért színvonaltalan a vasútszolgáltatás? Mert hatékonyság- és fejlesztés- helyett túlélésközpontú stratégiát folytattak évtizedeken át.

Cenzúra pedig azért van, mert a magyar polgár nem érti, nem értékeli a szabad sajtó jelentőségét. Így nyilván nem képes megvédeni sem. (Minden nemzet utolsó esélye is a túlélésre két tényezőben van: a szabad nyilvánosságban és a civil szervezetekben. Ahol ezek betegek, ott beteg a közösség – de hát itthon ezt mondani sem kell, annyira szembetűnő.) Így aztán a bal- és jobboldali politikusok tudják jól, hogy szabadon gyarmatosíthatják a sajtót – legyen szó közmédiáról, privát médiumok elrablásáról, megyei és (kis)városi sajtók elnyomásáról.

Az átlagember felszínesen ítél, mert lusta és tájékozatlan. Nem érti, nem kíváncsi rá, hogy mi a probléma az egészségügyi ellátórendszerrel. Nem vette észre az önkormányzatok tanácsi végrehajtó-bizottságokká züllesztését, és a vonat mocskában sem a rendszerproblémát látja. A cenzúráért sem a politikust teszi felelőssé – hisz csak az orráig lát –, hanem az újságírót veti meg.

Nem az újságírók bűne, ha belekényszerítik őket a valósághamisításba. Csakhogy övék a megvetés és a szégyen, mert a sajtósok nem tudnak a háttérben maradni. A képernyőn nem lehet elbújni, a cikket alá kell írni. Ráadásul az újságírók tovább maradnak színpadon, mint az átmeneti politikusok és a szerencselovagjaik. (Kiskunhalason például már eltűntek a süllyesztőben azok az elvtársak, akik 2007-2008-ban kikezdték a helyi újságírás országszerte elismert műhelyeit, és mindenféle zűrös pasasokra próbálták cserélni az évtizedek óta ott dolgozó szakembereket. Végül persze megbuktak, sőt, némelyikük nem is úszta meg a bíróságot. Ám kontraszelektált bérenceik még évek múltán is okoztak súlyos anyagi és erkölcsi károkat, amiket alig hevert ki a városi sajtó. Azóta normalizálódott a helyzet; a zsarolás, a fenyegetés megszűnt, de nekem – bár évek óta nem vagyok benne – úgy tűnik, az egykor szabad műhelyek ma inkább demoralizált végrehajtók, mintsem autonóm szerkesztőségek.)

Könnyű azt mondani erre, hogy el lehet hagyni a(z ön)cenzúrától megnyomorított sajtót. De miért ők lépjenek le? Könnyű számon kérni az újságírókat, hogy miért nem szállnak szembe az újfeudális-újbolsevik cenzorok rendszerével. De miért ők vigyék vásárra a bőrüket és kockáztassák az egzisztenciájukat? Még ha lenne is más álláslehetőség a szakmájukban – miért nekik kellene elhagyni a sajtójukat? Miért rajtuk kellene számon kérni az erkölcstelen törvények és törvényesített erkölcstelenségek szégyenét?

Van tehát ebben valami önféltő, önvédő reflex. Könnyebb az ápolóra, az újságíróra haragudni, mint szembesülni azzal, milyen kiszolgáltatottak vagyunk az állammal szemben. Kényelmesebb másra vetíteni a felelősséget, mint a saját felelősségünkkel szembenézni. Pedig amikor a polgár kiszolgáltatott az állammal szemben, akkor (is) ő maga a fő felelős. A kormányokat, az állami vezetőket nem valami istenség és nem az ufók teszik a polgárok nyakára. Mi magunk választjuk és hatalmazzuk fel őket. És addig élhetnek vissza a hatalommal, amíg ehhez butaságból, lustaságból mi magunk is hozzájárulunk.

3 hozzászólás

  • Indítónak……… Jó olvasni a soraidat, nem mellékesen azért is, mert ilyenkor lehetőség nyílik a válaszokban, hogy a “fát elhúzzuk a szemünk elől”, ami kitakarja az “erdő” egy részét. Az első fa az első mondatodban van elbújtatva ebben a bejegyzésedben, és javasolnám, hogy ekképp fogalmazd át: ” Ebben a sérült, vaksi kis világban önvédelmi reflex, hogy csak dühöngünk a felszíni tüneteken.” Ennek azért lenne jelentősége, mert a te mondataid akkor lehetnének teljes egészében igazak, ha a “mi sérült kis országunk” a sajtószabadságot nem importálna volna a demokráciával, a szabadkereskedelemmel, a jogállamisággal, stb egyetemben. Ha ezt tekintjük “kályhának”, ahonnan el kell indulni, akkor ezt mindenképp ki kell hangsúlyozni.

    • Hello, Borda,
      átírnám, de egyrészt más országokkal nem foglalkozom: nekem a magunk baja fáj. Másrészt nem is értek egyet veled: azért nyugaton messze-messze sokkal jobb állapotban van a sajtószabadság, mint itthon. Ne menjünk ebbe mélyebben bele itt, tudom, h nem értünk egyet – nekem ez a véleményem. És a nyugati korszellem az önkritikus őszinteségben is messze előttünk jár – ez Széchenyitől Adyn át Tölgyessy Péterig megerősíthető.
      Kösz, h olvastad, jól esik.
      Ölellek

  • Alapfeltételezésem, hogy aki itt megnyilvánul barátként kezeli a másikat./ kiemelve magam/ Ha már a”kályhától” indulunk-ami mindig helyén való- vagyok képes bele szólni/bár ne tenném/- mert tetszik a polémia, de vakarom a fejem. Ugyanis minden hozzászólás, érvelés valamilyen célból indul.. Mondjuk meg akarjuk nyerni partnerünket az igazunk elfogadására. Hát ez kevés. Először tisztázni kellene azokat a közös pontokat, amiben még egyetértünk. A következő fontos dolog az érvelés prioritásának meghatározása, azaz értékrend rögzítése. Harmadik,hogy az érvek alapja legalább 90 %-ban hiteles /a racionalitás szabályai szerint/. Ha ezek közül valamelyik hiányzik, akkor csak szubjektív “ricsaj” a vége /lásd a mai politikai színvonalat/. Ennyit észrevételezésként kívánom egymás “tanulását”! /mellékesen nincs a zsebemben a “bölcsek köve”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük